Magyar Dohányújság

Dohány Európában

Dohány Európában

2006.01.05.



Az EU legutóbbi döntéseinek hatáselemzése Görögország és más EU tagországok dohánytermesztése szempontjából

(Nikos Allamanis – elnök, Görögországi Dohány Feldolgozóipari Szövetség)



2004. áprilisában az Európai Unió véglegesítette a dohány-, olívaolaj- és gyapot szektor Közös Piaci Szabályozásának (KPSZ) jövőjével kapcsolatos döntéseit, befejezve ez által a Közös Agrárpolitika (KAP) 2006-2013. időszakra terjedő reformját. A dohányra vonatkozó döntések az alábbiakban foglalhatók össze:



A 2006.-2009. termesztési évekre vonatkozóan a dohánytermesztő tagállamok kormányai a támogatások részleges szétválasztásának a rendszerét választhatják, a termesztéshez kötött közvetlen támogatások 60 %-os mértékű megtartásával, az összegek legalább 40 %-át pedig az egységes termelői támogatási rendszer (SPS) formájában fizetik ki a termelőknek a termeléstől függetlenül. A szétválasztás mértékét bármilyen számban meg lehet határozni a 40 és a 100 % között, azonban a 4 éves periódus alatt állandónak kell maradnia. 2010-től a dohánytámogatásokat teljesen szét kell választani (nincs a termeléshez kötött közvetlen támogatás), azonban a teljes összeg 50 %-át át kell tenni az EU mezőgazdasági költségvetésének második pillérébe vidékfejlesztési programok finanszírozása céljából a dohánytermesztő régiókban és csak a maradék 50 %-ot adják oda a SPS –keretében a dohánytermelőknek attól függetlenül, hogy azok termesztenek– e dohányt, vagy sem.



Mielőtt elemeznénk, hogy mit jelenthetnek a döntések az EU dohánytermesztése szempontjából, idézzük vissza, hogyan jutottunk erre a pontra és vizsgáljuk meg a döntések alapjául szolgáló kérdéseket.



1992-ben az EU megreformálta a dohány Közös Piaci Szabályozást (KPSZ), melynek során bevezette a termesztési küszöbértékeket, az egyedi termelői kvótákat és a kötelező szerződéses rendszert. Akkori célok (1) a dohánytermesztés bizonyos szinten való korlátozása (330.000 t); (2) a költségvetés stabilizálása (950 millió EURO); (3) és az intervenciós politikák, valamint az export-visszatérítés rendszerének a megszüntetése voltak.



1996-ban az Európai Bizottság (EC) először vetette fel, hogy az EU megszabadulhat–e a dohánytermesztés támogatásától, illetve fokozatosan megszüntetheti–e a támogatásokat. Az EC elutasította saját kérdését és amellett döntött, hogy két új politika – a visszavásárlási rendszer (felajánlotta a termelőknek azt a lehetőséget, hogy kvótájuk EU felé történő eladásával abbahagyhatják a dohánytermesztést), valamint az ár által módosított változó prémium rész- bevezetésével megtartja az 1992. évi rendszert.



2001. májusában a Bizottság a Göteborgi Csúcsértekezleten –a kergemarha kór krízis közepette- bejelentette a „Fenntartható Európa egy Jobb Világért: Az EU Stratégiája a Fenntartható Fejlődésért.” című politikai nyilatkozatát. Ebbe a dokumentumba foglalta bele a híressé vált szállóigét: „Úgy kell megváltoztatni a dohányszabályozási rendszert annak 2002. végéig történő átértékelésével, hogy lehetővé tegye a dohánytámogatások fokozatos megszüntetését.”

Azt állítva, hogy az európai vezetők minden részletben elfogadták ezt a dokumentumot, a Bizottság 2001 szeptemberében a dohánytermesztési támogatások fokozatos megszüntetésére vonatkozó konkrét javaslataival folytatta előterjesztését. A dohányipar heves támadásaival szemben azonban gyorsan meghátrált és újabb három évre kiterjesztette az 1992. évi szabályozási rendszert, ami így felölelte a 2002-2004. éveket.



2002-ben a WTO Dohai Egyezmény alkalmával a fejlett országok első ízben állapodtak meg abban, hogy a mezőgazdasági támogatásokat felveszik a kereskedelmi tárgyalások témái közé és megígérték, hogy csökkentik a „kereskedelmet torzító” támogatásokat. Ennek eredményeként a Bizottság 2003 januárjában bejelentette a KAP-nak az EU alapítása (1957.) óta történő legradikálisabb megváltoztatásával kapcsolatos javaslatait, amelynek „az ár és termelési támogatásról egy jóval átfogóbb, termelői jövedelemtámogatás politikára való elmozdulás” volt a célja. Ezt az elvet úgy hívják, hogy „szétválasztás”; a termelői jövedelemtámogatást egyszerűsített termelői támogatás formájában (SFPs) adják a termelők által a referencia időszakban 200-2002. megkapott teljes támogatás alapján, amelyhez különböző levonásokat fognak alkalmazni („moduláció”). Ezek a kifizetések az „EU környezetvédelmi és élelmiszerbiztonsági követelményeinek a figyelembe vételét feltételezik a keresztirányú megfelelés és a jó mezőgazdasági és környezetvédelmi gyakorlat feltételeinek biztosításával.”



2003 júniusában a Miniszterek Tanácsa alapjában véve elfogadta ezeket a javaslatokat, de bevezette a „részleges szétválasztás”-ra vonatkozó elképzelését annak érdekében, hogy kezelhesse a termesztés nagymértékű abbahagyásának a kockázatát, ami azt jelenti, hogy a támogatás egy bizonyos részét még a megtermelt mennyiség arányában lehet odaadni. Minden termék esetében meghatároztak egy minimális szétválasztási %-ot és a nemzeti kormányokra hagyták annak az aktuális % eldöntését a minimális és a teljes szétválasztás közti flexibilitást biztosításával.

A Bizottság 2003. szeptemberében előterjesztette az ún. mediterrán termékekre –olívaolaj, gyapot és dohány- vonatkozó javaslatait, az egészségügyi vitapont alapján ismét diszkriminálta a dohányt és a dohánytámogatások kötelező teljes szétválasztást kérte azzal a szándékkal, hogy megszüntesse a dohánytermesztést. A dohányipar újra gyorsan és erőteljesen megmozdult. Demonstrációkat szervezett és megszerezte az Európai Parlament támogatását, amely 2004 márciusában elhatározta, hogy a szétválasztás mértéke nem lehet több 30 %-nál. A dohányipar szintén segített abban, hogy szövetség jöjjön létre az öt mezőgazdasági miniszter között (olasz, spanyol, francia, görög és portugál) aminek az lett az eredménye, hogy létrejöjjön a cikk elején leírt kompromisszum. A jelenlegi rendszert kiterjesztették a 2005-ös termelési évre is.



Érdemes megvizsgálni azoknak a nézőpontját, akik a szétválasztás politikája mellett foglalnak állást –egyértelmű többséget szereztek az európai döntéshozók között- és azokét is, akik ellene vannak. Az előbbiek azzal érvelnek, hogy az új politika ki fogja elégíteni a WTO Harmadik Világbeli partnereit azáltal, hogy drasztikusan csökkennek a kereskedelmet torzító mezőgazdasági támogatások, piac- és minőség orientálttá teszi a mezőgazdasági termelést és a mennyiséggel szemben inkább az egészségügyi és környezetvédelmi vonatkozásokra helyezi a hangsúlyt.



Az ellenzők úgy gondolják, hogy a WTO azok „nem kereskedelemtorzítóvá” történő "dekarakterizálása" ellenére is megkérdőjelezi a támogatásokat, komoly veszély fenyegeti az európai mezőgazdaság versenyképességét azáltal, hogy a jobb munkafeltételekből adódó magas munkaerő költséget többé már nem kompenzálják és veszélyt jelent a mezőgazdasági szektorhoz kapcsolódó munkahelyek millióira, valamint a vidéki térségek kiegyensúlyozott és fenntartható fejlődésére nézve, amelynek következtében szembe kell nézni az elsivatagosodás jelenségével.



Ezek helyénvaló érvelések lehetnek az EU dohánytermesztésének a jövőjével kapcsolatos találgatások során. Nem kétséges az, hogy a termelést a nemzetközi piacokon leginkább keresett fajták és típusok irányába kellene orientálni. Ezt azonban már nagymértékben sikerült megvalósítani az elmúlt öt-hét év során: a legkevésbé piacképes fajták termelése –nem klasszikus keleti és levantíni típusok- a 1998. évi 29.200 tonnáról 2004-re visszaesett a 3.650 tonnás szintre, a sötét levegőn szárított dohányok termelése pedig 47.000 tonnáról 22.100 tonnára csökkent. 2004. ben valójában az EU teljes dohánytermesztésének a 92 %-át a Virginia, a burley és a klasszikus keleti fajták tették ki.



A dohány esetében így a termesztés strukturális hozzáigazítása nem tekinthető a reform céljának. A Bizottságnak a dohány támogatások teljes szétválasztásához történő ragaszkodása –amit végül is a négyéves átmeneti időszakon keresztül megvalósít- a dohánytermesztés megszüntetését célozza. A Bizottság teljesen tudatában van annak, hogy a nagymértékben munkaerő intenzív dohánytermesztés és elsődleges feldolgozás következtében az európai dohány közvetlen támogatás hiányában versenyképtelenné válik a világpiacon. Azt állítják, hogy ez összhangban van az EU által elfogadott dohányzás és dohányellenes politikákkal, jóllehet senki sem tudja megmagyarázni és igazolni a legálisan gyártott, importált, exportált és elfogyasztott nyersanyag termelői elleni kirívó diszkriminációt. A konfliktust azonban többé már nem a dohányipar és az európai hatóságok múltban történt fejjel való összeütközése jellemzi. A referencia-időszak adatain alapuló és 2013-ig terjedő feltétel nélküli és közvetlen termelői támogatás felajánlása nyilvánvalóan érdek-összeütközést vált ki a kvótatulajdonosok és a szektor maradék szereplői közötti. Valójában egyesek ebben az új politika következő legfőbb ellentmondását fedezik fel: azt ígéri, hogy bizonyos időszak alatt kompenzálja a termelőt cserébe azért, hogy az felhagyjon a dohánytermesztéssel és aki így többet kap annál, mint ami az ebből származó nettó jövedelme volt. Minden egyéb piaci szereplőt –munkások, szolgáltatók, vállalkozók- kártérítés nélkül hagy azon tény ellenére, hogy a dohánytámogatásokat úgy kalkulálták ki, hogy azok fedezzék a dohánytermesztés és annak EU- bán történő feldolgozása, illetve más országokból történő importja közötti teljes költségkülönbözetet.



Most a Minisztertanácson van a sor, amelynek 2005. júliusáig el kell döntenie milyen szétválasztási százalékot alkalmazzon. A Brüsszel által azonnal tisztázandó egyik kérdés az, hogy e százalék eltérhet- ezen az egyes fajtákra vonatkozóan. Annak ellenére, hogy mindenki biztosra vette azt, hogy ez így is lesz –annak érdekében, hogy a különböző mértékű szétválasztás minden fajta esetében alkalmazható legyen azért, hogy a kereslet szintjének megfelelően ösztönözze, vagy gátolja annak termesztését- EU szervek most ragaszkodnak ahhoz, hogy minden egyes ország egységesen állapítsa meg ezt az arányt.



A legutóbbi információ alapján Franciaország és Németország a minimális szinten fogja megállapítani a szétválasztás százalékát, mivel az a dohányipar minden résztvevője által képviselt általános konszenzus. Spanyolország valószínűleg ugyanezt teszi, azonban a marginális termeléssel rendelkező tagországok (Portugália, Belgium és Ausztria) talán a teljes szétválasztást fogja választani. Jóval bonyolultabb a helyzet a két legfőbb dohánytermelő tagországban, Olaszországban és Görögországban: Olaszországnak különböző arányok alkalmazására van szüksége az egyes fajták esetében és a mai napig nem sikerült általános konszenzusra jutni.



Görögországban teljesen más a helyzet. Nem csak a dohánytermesztő szövetkezetek (csoportok) jelentős többsége kötelezte el magát a teljes szétválasztás iránt, hanem a Mezőgazdasági Szövetkezetek Országos Szövetsége (PASEGES) is feladta eredeti álláspontját és elfogadta azt az irányvonalat, hogy a teljes szétválasztás a legjobb útja annak, hogy biztosítsák a termelők számára a maximális anyagi alapot a termelői jövedelemtámogatáshoz az elkövetkezendő években.



Három eltérő gondolkodási mód létezik a termelők között. Egyesek a szektort érő állandó támadásoktól elkedvetlenedve és az állítólagosan alacsony áraktól kiábrándultan elkerülhetetlennek látják a dohánytermesztés abbahagyását, ezért azt részesítik előnyben, hogy a teljes támogatási összeget a SFPs rendszerben azonnal megkapják, más szavakkal: „fogd a pénzt és fuss”. A Virginia és a burley termelőkre, valamint az idősebb termelőkre jellemző ez a kategória. Mások úgy gondolják, hogy mindenképpen folytatják a termesztést, a teljes szétválasztással javulni fog tárgyalási pozíciójuk és arra késztetik a piacot, hogy magasabb árat fizessen, belátva egyúttal azt is, hogy maximális erőfeszítéseket kell tenniük termékeik minőségének javítása érdekében. Mások még tudatában vannak, hogy a piac nem lehet képes a termelési költségeket fedező jóval magasabb árak megfizetésére, félnek attól, hogy abba kell hagyniuk a termelést, ezért a részleges szétválasztást tartják szükségesnek. Jellemzően a keleti fajták termelői és a fiatalabb termelők tartoznak az utóbbi két csoporthoz.



A kereskedők eközben kihangsúlyozzák, hogy a dohánytermesztés esetleges drasztikus csökkenésének súlyos következményei lehetnek a görög nemzetgazdaságra nézve. Magas munkanélküliség, negatív fizetési mérleg, a vidéki régiók alulfejlettsége és a gazdaság versenyképességének a hiánya a legégetőbb problémák, amelyekkel szembe kell néznie a görög társadalomnak; ezek elmélyülése az utolsó dolog, amit egy kormányzat akarhat.

Ebben a stádiumban nehéz jóslatokba bocsátkozni. Görögország számára a klasszikus keleti fajták –Basma, Katerini- szilárd termesztési volumenének fenntartása jóval valószínűbbnek látszik, mint a Virginia, vagy a burley termesztés esetében. A politikai döntéseken azonban sok fog múlni. A minimális, vagy akörüli szinten történő részleges szétválasztás minden bizonnyal a mennyiség drasztikus visszaesése nélkül fogja biztosítani a termesztés folytatását.

Mindenki aggódik amiatt, hogy mi fog történni 2010. után, amikor felére csökkentik a dohánytámogatásokat és függetlenítik azt a termesztéstől. Ez volt az UNITAB 2004. októberében Kavalában, Görögországban tartott kongresszusának egyik legfőbb vitatémája. A dohánynak, mint a többi gazdasági tevékenységhez hasonlóan hosszú távú perspektívára van szüksége és ennek biztosítása érdekében -az UNITAB döntésének megfelelően- már most el kell kezdeni az erőfeszítéseket a döntések olyan irányban történő módosítására, melyek biztosítják a megfelelő intézkedéseket, ahhoz hogy a szektor számára felhasználható váljon ezeknek az alapoknak a döntő része. A dohányipar a múltban már megmutatta, hogy hatékonyan tud harcolni saját fennmaradása érdekében és képes is ezt még egyszer megtenni.